Füstbement tervek

Kép: az a hálószobaajtó, ami kivágódott, amikor a gázszerelők érkeztek csütörtökön reggel a Skype-hívásom elején: megyjegyzendő, hogy a „Budapest éjjel” című „desktop background” kép látható a képernyőn.

Reggel 8-kor kimentem a ház elé és vakartam a havat és jeget a kocsi ablakairól, aztán elmentem kocsival a Sainsburys-be, végeztem a szokásos heti bevásárlást magunknak és a mamának. Hazafelé jövet benéztem a mamához és neki átadtam a kajáját.

Szorgoskodtunk a konyhában, lomtalanítottunk és kitisztottuk a polcokat, átrendeztük a tányereket, lábasokat, kaját stb, amit szerda este tároltunk a mosókonyhába, mielőtt a gázszerelők eljöttek.

Délelőtt 11-tól beszélgettem Ildikóval a Skype-on keresztül (lásd alul). Délben ebédeltünk, aztán kiporszívoztam a házat, és átrendeztem a hálószobákban azokat a bútorokat, amit eltoltunk csütörtökön a gázszerelők kérésére.

Délután 3-kor átmentünk gyalog a mamához, odafelé menet betértünk a sarki élelmiszerboltba, vettünk zöldséget és gyümölcsöt. Megérkeztünk a mamához, teát főztünk, vele csevegtünk egy órát. Lecsekkoltam a mama számítógépét: sikerült hozzáférnem az internethez, és bejelentkeznem az AOL-be, de sajnos nem olvashattam a mama emaileit. Frusztráció a köbön! Hazajöttünk és vacsoráztunk kettesben.

A mai Skype-hivás összefoglalása: két versről való beszélgetés: József Attila: Mama, és Petőfi Sándor: Füstbement terv. A megjegyzéseim:

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára / gondolok mindíg, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen.

Már egy hete csak az anyjára gondol a költő. Elképzeli az anyját, ahogy felviszi a padlásra a ruháskosarát, ami tele van vizes ruhákkal. A kosár nyikorog a nehéz ruhák súlya miatt.

Úgy néz ki, azokban az időkben a magyarok a padláson teregették a vizes ruháikat: Angliában nem volt ilyen szokás, tehát nekem nagyon érdekes erről a szokásról hallani. Elképzelem, hogy az ilyen padlásokon bizonyára ablak is volt és ki lehetett nyitni, hogy megszáradjanak a vizes ruhák. Persze általában meleg hely a padlás, mert a hő természetesen emelkedik a házon belül. És a harmadik versszakban világos, hogy keringnek a ruhák, tehát bizonyára nyitva van ez az ablak.

A költő azt írja, hogy az anyja „serényen” felmegy a padlásra. Nem panaszkodik látszólag, csak serényen, csendesen és türelmesen folytatja a munkáját.

A „meg-megállva” kifejejésre nézve, szerintem azt jelentette a költő, hogy egy hete nem tehetett róla, nem tudott mást tenni, mint az anyjára gondolni. Állandóan vagy időről időre megáll, és gondol az anyjára. A normális mindennapi élete is állt meg.

Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra. / Engem vigyen föl a padlásra.

Ebben a versszakban a költő rájön arra, hogy a kisgyerekkorában őszinte ember volt: lehet, hogy arra is ebben a pillanatban rájön hogy persze a felnőtt ember elvesztíti ezt az ártatlan őszinteséget, és gyakran elfojtja a véleményeit és az érzelmeit, különböző okokból, néha jó, néha rossz okokból.

A költő emlékszik arra, hogy hiszteriázott. Kérte az anyjától, hogy vigye fel a padlára. Úgy néz ki, hogy a kisgyerekkorában nagyon szeretett a padláson játszani, talán a változatosság kedvéért. Az átlagos gyerek gyorsan unatkozik, és nem szereti a mindennapost és a napi rutint.

Gondolkodtam egy kicsit a „dagadt ruha” kifejezésen: szerintem a ruha amiatt dagadt, mert vizes, azaz tele van vízzel. Lehet, hogy az anyja még nem facsarta ki a ruhát.

Csak ment és teregetett némán, / nem szidott, nem is nézett énrám / s a ruhák fényesen, suhogva, / keringtek, szálltak a magosba.

Itt is a harmadik versszakban még egyszer látjuk, hogy szerény, türelmes asszony volt az anyja. Nézelődtem a neten, és olvastam a Wikipédián, hogy az anyja mosónő lett Budapesten. Kemény volt az anyja élete és jól tudta, hogy nincs ideje elkényeztetni a fiát. De úgy érzem, hogy mégis nagyon szereti a gyerekét, és ezért nem szidja..

Ennek a versszaknak az utolsó 2 sorban nagyon szép szókép látható. Nem nehéz elképzelni a ruhákat, ahogy világosan fénylenek, és szabadon suhognak és keringenek és magasan repülnek a szélben. Úgy néz ki, a költő bevéste az emlekezetébe és a szívébe ezt a csodálatosan vidám jelenetet, valamint esetleg a tiszta ruhák illatát is. Úgy érzem, hogy a ruhák illata beivódott a lelkébe. Lehet, hogy a leendő költő számára a keringő ruhák látványa a szabadságot is jelképezte, a vidám szabadságot.

Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő — / szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében.

Lehet, azt is gondolja a költő, hogy „nem nyafognék, ha visszautazhatnék az időben”, de mindenesetre most már késő, mert nem térhet vissza a kisgyerekkorába: most már késő, azaz már meghalt az anyja, és József már nem tudja neki megmondani, hogy elnézést, hogy histiztem, amikor te próbáltál dolgozni! Olvastam a Wikipédián, hogy József 14 éves korában halt meg az anyja, és a halála nagyon-nagyon sokat hatott a költészetére.

Az utolsó 3 sorban, még egy csodálatos szókép van. Először, azt mondja, most már látja, milyen óriás volt az anyja. Úgy értelmeztem ezt a kifejezést: nem csak az volt, hogy az anyjának óriási termete a kisgyerek szempontjából, hanem az anyja mindene volt a gyereknek, azaz a gyerek életének az egyetlen fókusza, az egyetlen gócpontja. Olvastam, hogy amikor József 3 éves volt, az apja elhagyta a családot és kivándorolt Amerikába.

Ha jól értem a hasonlatot az utolsó 2 sorban, a költő összehasonlítja az anyja haját azzal a kékítővel, amit az anyja használt mosás közben. Felnézett a kisgyerek és látta az anyja szürke haját lebenni a kék égen, és ez a kép emlékezteti arra a kékítőre, amit az anyja feloldott a vízben.

Nagyon szép és megható vers szerintem. A kisgyerek egyszerű emlekezetekről van szó. Egészben véve az anyja türelmes, szerény asszony, de kemény az élete. Szereti a kisfiát, de nincs ideje elkényeztetni. És a kisfiú nagyon-nagyon szereti az anyját és hordozza magával az egész életen át ezeket a csodálatos képeket az édesanyjáról.

Azt hiszem, amikor meghal olyan ember, akit szeretünk, akivel szoros kapcsolatunk van, emberi dolog sok sok dolgot sajnálni, és persze azt sajnálni, hogy nem mondtuk azt, amit a szívünkben volt, és persze sajnáljuk a veszekedéseket és a nem kedves szavakat.

Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész úton — hazafelé — / Azon gondolkodám: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám?

Az első versszakban kiderül, hogy a költő hosszú távollét után visszatér, hazatér. Régen nem látta az anyját. Most már felnőtt, és nem biztos, hogy miként szólitsa az édesanyját, most, hogy már nem gyerek. Ildikó megmagyarázta, hogy amikor Petőfi írta ezt a verset, vándorszínészként dolgozott, és nem volt még híres költő.

Mit mondok majd először is / Kedvest, szépet neki? / Midőn, mely bölcsőm ringatá, / A kart terjeszti ki.

A második versszakban, az világos, hogy a költő számára nagyon-nagyon fontosok lesz az első szavai, amikor végre látja előtte az anyját. Nagyon-nagyon akarja, hogy az első szavai kedvesek és szépek legyenek. Világos, hogy nagyon-nagyon szereti az anyját. Útközben már elképzeli, hogy az anyjá ki fogja terjeszteni a karját, és ez mindjárt emlékezteti arra, hogy a mama karja az a kar, ami ringatta a bölcsőjét, amikor kisbaba volt.

S jutott eszembe számtalan / Szebbnél-szebb gondolat, / Mig állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt.

Mindjárt nosztalgiázni kezd, és jut eszébe számtalan szebbnél-szebb gondolat. Réved a múltba, a gyerekkorába, és ezek a szebbnél szebb gondolatok nirvánába vagy hetedik mennyországba repíti. Állni látszik az idő. Szalad a szekér, de a költö már nem veszi észre az utat. Hirtelen megérkezik az anyja házába.

Ebben a verssszakban az alliteráció esetei is vannak: számtalan Szebbnél-szebb és a szekér szaladt. Számomra ez a alliteráció a szekér csendes, egyenletes haladását megjeleníti / felidézi. A Mig állni látszék az idő kifejezés emlékeztet a József Attila versének az elsô versszakára, „meg-megállva”.

S a kis szobába toppanék… / Röpűlt felém anyám… / S én csüggtem ajkán… szótlanúl… / Mint a gyümölcs a fán.

Az utolsó versszakban, mielőtt rájött volna a költő esetleg, hirtelen megérkezik az anyja házába. Belép a kis szobába és egyáltalán nincs ideje beszélni, mert az anyja repül felé, és szótlanul boldogan ölelik magukat. A vers egy nagyon-nagyon szép szóképpel fejeződik be: a költő csüng az anyja ajkán mint a gyümölcs a fán. Ez a szókép megjeleníti az ölelés szorosságát: a gyümölcs része van a fának, a gyümölcs kinőtt a fából. Egy szervezet, egy sejthalmaz, a fa meg a gyümölcs: sőt a fa a gyümölcs anyjának tekinthető.

Nekem a vers címe először rejtély volt előttem. Azt gondoltam, hogy mi volt ez a füstbement terv, amiről beszél a költő, de a végén azt feltettem, hogy útközben azon gondolkodott Petőfi, hogy miként fogja szólítani az anyját, és a végén gyakorlatilag egyáltalán nem mondott semmit – csak szótlanul megölelte. Szöval találkozáskor az érzelmek sokkal fontosabbak voltak, mint a szavak.

Nagyon nagyon szép és boldog, igazán boldog vers. Érzem, hogy a fiú nagyon nagyon szereti az anyját, és viszont. A költőnek szebbnél-szép emlékei vannak a gyerekkoráról. Imádja annak a nőnek a karját, ami ringatta a bölcsőjét.

Nekem nagyon érdekes, hogy a harmadik vers ez, amit nekem küldött Ildikó, amiben a költő nosztalgiázik a gyerekekoráról és az édesanyjáról. Lehet, hogy ez a típusú vers nagyon nagyon népszerű és gyakori a magyar irodalomban. Akartam keresni valami híres angol verset, amiben a költő így beszél és nosztalgiázik az anyjáról, de egyet sem találtam. Lehet, hogy ez egy nemzeti különbséget tükröz: lehet, hogy az angolok és az amerikaiak kevésbé nosztalgiáznak az anyukról és a gyerekkorukról, mint a magyarok. Ildikó azt mondta, hogy kevésbé érzelmesek az angolszászok. Mindenesetre az is lehet, hogy nem méltányoljuk eléggé az anyunk szeretetét és fáradtságát!